Közkívánatra egy kis írás, a már régen frissült blogra. Igaz a téma eltér a blog eredeti céljától, mert nem Ausztráliáról lesz szó, hanem egy hozzá nem is kicsit kapcsolódó helyről, Angliáról. Azon belül London, azon belül Croydon.

Croydon az nem London, úgy, mint New York esetében Brooklyn se New York és még sorolhatnám a példákat. Ez nem változtat azon semmit, hogy Londonhoz tartozik. Croydon dél Londoban helyezkedik el, vonattal kb. 15 percre a híres központtól. Az, hogy a cégnek miért itt van a központja nem tudom, mert elég érdekes egy környék, pontosabban elég éles határvonal húzódik keresztül a városrészen. Ezalatt azt értem, hogy a Croydon központi része az eléggé lepukkant (nem tudok most jobb szót), és itt igazán nem az épületekre gondolok, hanem az emberekre… Persze nem az itt dolgozó, állandóan öltönyben rohangáló emberekre, akik nagyon nagy része nem itt lakik, hanem azokra, akik itt élnek. A városrész, részben az itt élő emberek miatt szemetes. Az utcákon csak úgy fújja a szél a különböző városi hulladék típusokat, amit az emberek hajigálnak szanaszét. Érdekes, sok embernek a lehetőség meg a jó lét jut eszébe Londonról, de az itteni utcákat nézve az igénytelenség az ami megállja a helyét. És, hogy hol a határvonal? Kb. ott ahova az ember nem dolgozni jár, hanem haza. Pontosabban a tehetősebbek járnak haza.

Nem paloták vannak itt, hanem szépen rendben tartott igazi angolos épületek, családi házak ahol kertészek tartják rendben a portát. Ezekben az utcákban nyugalom és rend honol. A madarak csicseregnek, tök békés minden, olyannyira, hogy az egyik nagy kukában turkáló rókát is csak én ijesztettem meg mikor arra kocogtam délután hatóra fele. Ez már egy urbanizálódott róka volt, mert nagyon nem futott el mikor meglátott és tudatosult benne, hogy ez csak egy ember.

Egy hotelben vagyok elszállásolva, aminek 1 nagy hibája van. Nincs benne minibár. Na, nem azért hogy kiigyam a tartalmát, hanem így lenne egy kis hűtő a szobában, ahol lehetne tartani a vacsorára valót. Így kénytelen voltam kolis megoldást alkalmazni :).

A sör épp lehűlt, a már fogyasztható hőmérsékletre :) 

A hétvégén azért volt idő többet is látni a városból. Nem először járok itt, így most nem a „fő” nevezetességekre koncentráltam, hanem „az induljunk el és látunk valamit” elvet követtem. Persze egy fix pont volt a városnézésben, az pedig az Imperial War Museum meglátogatása. Nem vagyok nagy múzeumba járó, de ezt megérte megnézni, mert ez a hely nem kis millió kiállított tárgyat nyom, az ember arcába, hanem kevesebbet, viszont azok igényesek. Belépésnél már a látvány se rossz, ahogy a plafonról log le egy Harrier meg egy Spifire vadászrepülő (lehet, hogy csak nagyméretű makettek :)). Szóval igényes hely és mindemellett, mint majdnem mindegyik múzeum Londonban, ingyenes is.

Utána még barangoltam a városban, ahol egy tüntetésbe is belefutottam. Nem tudom mi ellen tüntettek, a „no cuts” feliratból sok mindenre lehet következtetni. Azért csináltam pár képet, így megörökítve a csodás londoni időjárást is :).

A mérnökök ki is szúrták, hogy valami hiányzik a képről: maga a híd :)

Vasárnap viszont Brighton volt az útirány. Kb.40 perc oda az út vonattal, ami abból a szempontból érdekes, hogy legalább két társaság indít ide vonatokat (elég sűrűn), az egyikkel 10 font a másikkal 19 a retur jegy. A különbség annyi, hogy a drágább kevesebbszer áll meg… A brghton-i pályaudvar szép, a kép azt hiszem, magáért beszél.

A tengerpartot nem lehet eltéveszteni, ha az ember kijön a vasútállomásról, már gyakorlatilag látja is az utca végén. Tömeg az volt itt is, közeledve a part felé egyre nagyobb. Nem tudtam mire vélni, hisz, hiába sütött a nap, egyáltalán nem volt strandolási idő. Persze, a parton fényderült a tömeg titkára, hiszen ma rendezték a London – Brighton amatőr kerékpár versenyt/túrát, amin rengetegen elindultak. Így gyakorlatilag egy tűt se lehetett leejteni a sétányon. A „beach”-en is voltak páran de, fürdőző az nulla. Na, jó, láttam két embert, akik fürdőruhában voltak és gondolom egymást biztatták, hogy bemenjenek a vízbe. Érdekes hely ez a Brighton, habár történelme majd ezer éves, ma egyfajta kiránduló hely és turistamágnes a tenger mellett. Tengerparti üdülő helynek nem nevezném, igaz jó lenne annak is 1000km-rel délebbre :).

A kép címe: bizonyíték arra, hogy miért fehérek az angolok :D I.

A kép címe: bizonyíték arra, hogy miért fehérek az angolok :D II.

Elérkeztünk a blog utolsó bejegyzéséhez. Tudom, soha nem mond, hogy soha, de mivel a gép nem egészen két nap múlva indul, így cím helytálló.

Mivel múlthéten nem írtam semmit, nem mintha kötelezve lettem volna, hogy írni kell, így most egy kicsit nagyobb intervallumot ölelek fel.

Egy kis hajózás céljából, elmentünk Parramattába, Március első vasárnapján. Az igazat megvalva tényleg csak a hajózás volt az élmény és az öböl ami szép lassan Parramatta folyóvá vált. Az út kb 1,5 óra volt oda, de a hely nem tartogatott semmi érdekeset. Habár a helyiek próbálják hírdetni a turisták előtt, hiszen mikor leszálltunk a helyi járatként üzemelő hajóról, a kijáratnál turista térképet osztogattak. Azért adtunk egy esélyt a helynek és körbe jártuk, de tényleg nem volt semmi látni való. Na jó, egy valami igen, de azt valahogy nem reklámozzák... Történt ugyanis, hogy ellátogattunk a helyi nagy parkba, ahol az egyik hídon átmenet különös látvány fogadott minket. Nem is vettük elsőre észre, de itt denevér termő fák vannak. Legalábbis úgy néznek ki a fákon lógó jószágok. Rengetek volt belőlük, ha az összes felszált volna, sötétség köszöntött volna a parkra. Az internet segítségével rá is kerestünk, hogy ez itt szokványos avagy sem és kiderült, hogy itt él egy kb. 16 000 egyedet számláló kolónia. Szerintem Batman is innen származik, habár ezt nem erősítette meg semmi :D.

Batmanland:

Remélem látni a képen, hogy mennyi van :)

A munkában is teltek múltak a napok, olyannyira, hogy az utolsó héten kezdet elfogyni a csapat. Majdnem minden nap volt egy-egy elköszönő ember. Nekem Péntek 13 volt az utolsó nap, de nem én vagyok az utolsó, ezen a héten még 3 ember képviseli a projektet cégen belül.

A hétvégére tervbe vettünk egy kis kirándulást a közeli Hunter Valley-be, ami a nevével ellentétben nem a vadászatról híres (legalább is manapság), hanem a kisebb, nagyobb még nagyobb borászatokról. Oda fele a látványosabb és egyben kanyargósabb utat választottuk, nem pedig az autópálya egyhangúságát. Mivel kitűzött célom volt, hogy a helyi borok némelyikét én is megkóstoljam, így örömmel sofőrködtem oda felé. Persze ennek több jó oldala is volt: 1. kanyargós, helyeként szerpentines út és egy A1-es 1,6-os kis Audi. Én rendkívül élveztem az utat :), főleg, hogy a kocsiban volt sport fokozat is, de még ez se kellett volna, mert a dupla DSG váltóval rendelkező kisautó tudta, hogy mit akar az ember mikor kicsit nagyobb erővel lenyomta a gázpedált ;). Nem mellesleg Mozartot idéző hangokat hallatott a motor.

Nem vetjük meg a bort, de arról fogalmunk se volt, hogy melyik a leghíresebb pincészet, mit érdemes meglátogatni. Szerencsére az ausztrál turista információs irodák elég segítőkészek, így egy kézírással és bekarikázott részekkel felturbózott térkép segítségével vágtunk neki a terült felderítésének. Szóval tanyáról tanyára vándorolva kerestük azt a helyet, ahol érdemes megkóstolni pár pohár bort. A küldetést siker koronázta, mert találtunk olyan helyeket ahol kellemesen el lehetett kortyolgatni a borokat. Haza fele már az autópálya mellett döntöttünk, a gyorsabb hazaérés érdekében.

Vasárnap a helyi Taronga Zoo meglátogatása volt napirenden. Természetesen Böcivel ismét a biciklit választottuk mint közlekedő eszközt, hiszen erre még nem jártunk. Az út hossza 6km, a térkép szerint, de ezt sikerült megnövelnünk, mert aznap valahogy mindig sikerült rossz irányba menni és a rossz irány általában párosult egy-két igencsak meredek emelkedő megmászásával. Volt olyan pillanat amikor már azt gondoltuk, hogy ennél jobban már nem szívathatjuk meg magunkat, pár perccel később pedig sikerült erre rácáfolni :). Végül is odaértünk, először a személyzeti bejáratot találva meg :)

Az állatkert az öböl egyik félszigetét, pontosabban annak csücskét foglalja el. Méretben kb. ugyanakkora, mint a budapesti állatkert, viszont dombos, mint Sydney úgy általában. A kilátás is pazar, íme egy kép:

Az állatkert szép, rendezett, de egyöntetű véleményünk az volt, hogy azért szegény állatoknak nincs sok helyük. Lehet az állatok fáradtak voltak, vagy csak egyszerűen lehangoltak, de az tény, hogy egy a vadonban több hektárnyi területet felügyelet alatt tartó oroszlán nem érzi jól magát egy 20mx20m-es területen. Mondjuk, itt nem veszélyeztetik őket orvvadászok… csak a hangos turisták. Azért készült pár kép az itt élő állatokról :), íme:

Vörös kenguru egy átmulatott este után

Egy éhes koala

Fotogén oroszlán

Sün szerű lény :)

Fotogén tigris

Hétfőn még meglátogattuk Sydney egyik legrégebbi részét a Rocks-ot. Szép helyen van, ahogy azt már írtam korábban, és ez nem is változott. A látogatás célja az egyik helyi kocsma volt, aminek a tetőteraszáról nagyon jó kilátás nyílik a város nevezetesebb részeire. A helyet én mutattam a többieknek, hiszen jártam már itt a céges búcsú sörözés alkalmával :) A képet nem én csináltam, az internetről való, de a kilátás az pont olyan.

Hát ennyi lett volna, remélem tetszett ;)

A múlthét munka szempontjából elég kemény volt, hiszen pénteken leadás volt, és mint általában, az utolsó hét mindig durvább. Így a hétvégére, ahol vasárnap már az ősz első napja, nem terveztünk semmi egetverő kirándulást vagy komolyabb túrázást, de mivel nem tudok a seggemen ülni, a most már kisebb hotel szobában így azért akad némi írni való is :).

Először is át kellett cuccolni egy másik hotelbe, mert ott ahol majd két hónapot töltöttem márciusra már nem volt hely. Eddig egy elég nagy szobákkal rendelkező apartman hotelben tengettük napjainkat, de ez most megváltozott, mert egy kisebb, 1 heti nyaralásra kiváló, szobában kell meghúzni magamat. Az eddig megszokott luxus, mint mosógép, tányér, evőeszköz, stb. nincs. Azért nem estem kétségbe, mégis rendelkezem kollégista múlttal, így már hajtogattam magamnak evőeszközt meg tányért egy nagyobb joghurtos dobozból :).

Szombatra, egy újabb part meglátogatása volt a cél, ami, mondjuk úgy, a város szívében található, Balmoral beach. Itt nincsenek nagy hullámok, így úszni is lehet, és minden közel van, de tényleg. Böcivel a bicajra, mint közlekedési eszközre szavaztunk, a többiek pedig busszal abszolválták a mindössze 6 km-es távolságot. Szóval neki vágtunk az útnak a „kb. arra” útirány megválasztásával. A környék elég szép, de a „miért is jó biciklizni Sydney-ben” kérdésre, erről a napról nekem más fog eszembe jutni, mert megláttuk ezt a gyönyörűséget:

Igen, pont a kocsihoz öltöztem :)

Érdemes egy pillantást vetni a váltóra is.

 Igen, ez csak egy kék autó... de annál is több, ha ez az ember kedvenc kocsija gyerekkora óta és eddig csak képen látta (igen, az oldtimer shown se volt ott, amibe január elején futottunk bele). Hát, gyakorlatilag „beszkenneltük” a telefonok segítségével, így otthon 3D-ben ki tudjuk nyomtatni :D. Szép egy járgány az tuti, de a legmeglepőbb nem az volt, hogy itt áll egy ilyen, hanem, hogy benne van a kulcs...

Ez az élmény nekem annyira nagy volt, hogy szegény Balmoral beach szépsége nem tudta überelni, pedig szép volt. Sőt, egyedül, vad nyulakat is láttam a sziklák között, amit a többiek természetesen nem hittek el. Szerintük biztos megártott az ebéd :)

Ha az ebédnek nem is, de a vacsorának lett volna esélye, mert meglátogattuk a Hurricane nevezetű éttermet, ami arról híres, hogy nagyon, de nagyon jól csinálják a steaket. Ezt a tényt csak megerősíteni tudom, mert tényleg nagyon finom volt. Íme egykép, hogy milyen is volt a terülj-terülj asztalunk.

Igen, az ott egy 1kg-os.

Vasárnap ismét Manly felé vettük az irányt. Cél ismét egy kis strandolás volt, de előtte egy kis kirándulás a North Head-nél. A környezet, itt is olyan bozótos mint máshol a környéken rengeteg pókkal fűszerezve. Íme, egy szép példány közvetlen közelről:

és egy művészi kép

Na, de nem a pókok miatt érdemes ide kilátogatni, hiszen itt olyan kilátás fogadja az egyszerű halandót, hogy azt nehéz szavakkal megfogalmazni J. Megpróbálnám, ha lenne tehetségem hozzá, de sajnos nincs :).

Ugye, hogy nem lehet :)

A strandra igyekezve belebotlottunk egy tanítási intézménybe, ami elég tip-top állapotban van. Ez valami manager képző, aminek a tandíja nem lehet kicsi, ha ilyen állapotban van az épület.

A strandolás viszont elmaradt, az időjárás közbeszólt, fekete felhőket terelve az égboltra, amiből pár perc múlva el is kezdet esni az égi áldás. Ezt természetesen a többi ember is érzékelte, így mindenki elkezdett vonulni a komp állomás felé. A rossz időnek és a tömegnek köszönhetően a 2. nagyobb turnussal sikerült a várakozási zónába bekerülni, ahol a tömeg tapssal és üdvrivalgással ünnepelte a komp megérkeztét. Azért ennyire nem volt krízis helyzet J, de legalább gyorsabban telt meg a komp.

Az elmúlt hét/hétvége nem volt oly mozgalmas, hogy arról ódákat lehessen zengeni. Hiába, itt vagyok majd két hónapja és újdonság varázsa már nem olyan mikor megérkeztem. Ami, tegyük hozzá, teljesen természetes. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy itt aztán már nincs semmi érdekesség, csak annyit, hogy hiába szép hely mondjuk a Darling Harbour, már nem tud, úgy lenyűgözni, mint amikor először láttam, főleg, hogy minden reggel át megyek rakta, pontosabban keresztül a Pyrmont bridge rendeltetésszerű használatával :).

E kis bevezető nem csak „karakter pazarlásként” szolgált, hanem annak magyarázatául is, hogy hiába fedezünk fel számunkra még ismeretlen partszakaszokat, már egyik se tud úgy lenyűgözni… azaz, nem azt mondja az ember, mikor megpillantja, hogy azta qva, csak annyit, hogy ez is szép. Én először a Coogee beach-et pillantottam meg, és így az éget bele a retinámba. Ez így van rendjén, és az is, hogy azért nem adjuk fel az új helyek felfedezését :).

Vasárnap ki is néztünk egy helyet, név szerint a Palm beach-et, ami a szállásunktól csak röpke 2 órára volt, busszal. Oda fele, elég unalmas volt az út, ami a visszaútról már nem volt elmondható, de erről később. Szóval 2 óra út után más igencsak éhesen érkeztünk meg a tett helyre, ahol pont valami ifjúsági szörfverseny zajlott, annak is a vége, szóval remek alkalom, hogy békésen harapjunk valamit. Csak hogy, hol?? Mert itt, nem igen volt erre alkalmas vendéglátóhelység (nem kocsmára gondolok és nem is egy több csillagos étteremre, csak valami ételt adó egységre, hangsúlyozom ételt adó :)). Mert amit találtunk az a 100% mirelit hamburger megtestesítője volt, és csak azért ettük, mert nem nagyon volt más… Ami azért tényleg más volt itt, mint az eddig látott partokon az a homok színe és a szemcsék nagysága. Szinileg vöröses volt és szemcsék durvábbak, nagyobbak, na de hagyjuk is abba a homok talajfizikai elemzését, nem építkezni jöttünk ide :). Íme két kép ami szemlélteti a partot.

Panoráma 

Teljesen egyetértek, ha ez lenne az első amit láttam volna, leesett volna az álam ;)

Ugye, itt kint a sima közért az nem árul sör nevű üdítő italt. Alkoholt csak az arra szakosodott, írhatom nyugodtan szaküzletek árulnak. Az egyik ilyen hálózat Liqourland név alatt fut amit magyarosan úgy fordítanék, hogy Szeszföld :D. Éttermek és bárok szoktak még értékesíteni, de ilyen a Palm beachen nincs, így max a strandolok hűtő táskájában lehetett volna találni. Ilyen viszontagságok ellenére azért sikerült jól eltölteni a vasárnap délutánt :).

Akárhogy is osztottunk, szoroztunk a vissza út is majd két óra buszozást ígért de mint említettem, ez nem volt unalmas. Kezdésnek egy vagy két szülinapi buliból szabadult emberke emelte a busz hangulatát és itt most, ne egy 18. születásnap vendégseregére gondoljunk, hanem egy már az 5. x-en túljáró ünnepelt vendégeire. Az álltaluk biztosított hangulatnak és Előd „jó gyerek vagyok és szeretem a sört”, mosolyának hála egy jéghideg sörrel gazdagodtunk, amit a következő megállónál leszállva el is fogyasztottunk. A leszállásnak nem csak a zajongó tömegtől való megszabadulás volt a célja, hanem az Avalon Beach megtekintése, tényleg csak a megtekintése, mert már este hét fele járt az idő és a szél is életre kelt.

 Így nap lementében azért van egy hangulata. Lehet irigyelni az ausztrálokat. A lakosság kb. 25 millió fő, aminek a 90-95%-a az oceán parton él :)

Visszafelé még belefutottunk egy eléggé ittas társaságba és mivel már sötét is volt, rögtön egy pesti éjszakai busz hangulata lett a járatnak. Az utasok szerencséjére 8 megálló múlva leszálltak, így a kalandjárat jelző is lekerült a buszról, pedig az önjelölt énekes feltett szándéka az lehetett, hogy addig énekel, míg el nem megy a hangja :D. Ezt már sose tudjuk meg. Ezután a maradék 5 megálló már nem volt izgalmas, de legalább hamarabb elrepült az a bő másfél óra :).

A mostani hétvége célja, az itteni Newcastle város meglátogatása és a környék felfedezése volt. Na de, előtte még volt egy péntek este amiről azért érdemes irnom pár sort.

Ugyanis péntek este kimentünk a hotel közelében található „kutya ügetőre” egy kis agár versenyt nézni. Mivel sose voltam még ilyen eseményen így vártam már a pénteket, hogy 10 dollár értékben fogadjak az egyik ebre :). Este negyed nyolckor indult az első futam amire fogadtunk is, de mivel semmit nem tudtunk az egészről, ezért a pultban ülő néni segítségét kértük, hogy egy gyorstalpalóban részesítsen már minket, miként működik ez a dolog. A kezdők szerencséje az nem jött be az első futamon, így megpróbálkoztunk egy másik taktikával míg Előd azon filózott, hogy melyik futamban melyik kutyára fogadjon. Az ő elve az volt, hogy a kutyák neve alapján dönti el kire fogad :). Az egyik futamban sikerült úgy fogadni, hogy majdnem nullára jött ki az aznapi eredmény, majd jött Előd, hogy kiválasztott két ebet akikre fogad, hogy ők jönnek be az első két helyre, mindezt név alapján. Mi ebben egy percig se hittünk :).  Pedig kellett volna, mert bejött a fogadás, így Előd majdnem 7-szeres pénzt nyert az első agárfutamán :). Nem hittünk a szemünknek, de Fortuna ma Előddel volt, aki felajánlotta, hogy a sört jótékonyságra fogja fordítani, azaz mindenkit meghív valami itókára :).

Egy-két kép az 520m-es ovál pályáról :)

Az ebek

Elérkezett a szombati nap és mi kora reggel utnak indultunk Newcastle-nek. Első btervezett program az egy kis gokartozás volt Newcastle-ben, egy szabadtéri pályán. Jó móka volt, körözni az aszfalt csíkon a gyors kis gokartokkal, de a pálya vonalvezetése miatt nem tudtuk kinyomni a szemüket. Az igazat megvallva, ha az 520m-es pályán az agarakkal kellett volna versenyeznünk, én inkább a kutyákra tettem volna :D.

Leizzadva, karokat elfárasztva indultunk be Nyúkászöl (by Böle) szívébe, ami elég kicsi a város méretéhez képest... hiába ez egy ipar város még működő iparral, olyannyira, hogy ez a föld első (vagy második?) legnagyobb kikőtője, ahol szénnel pakolják meg a ladikokat :).

Azért a várost, nem egy szennyezett levegőjű, romlot városnak kell elképzelni, főleg, ha ilyen szép partja van mint ez:

Az idő pont tökéletes volt arra, hogy az ember végig sétáljon a parton. Még csobanni is lehetett volna, de ezt nem engedték a mai nap cápa veszély miatt.

 A mérnök és a fel nem használt vert cölöp.

Mire visszaértünk a városba a nap is kisütött, így felbaktattunk a Fort Scratchely erődbe, ami a 2. Világháborúban telseített szolgálatot. Mostanság muzeumként és esküvők helyszínéül szolgál. Persze nem az ágyuk jelenléte vonza az embereket, hanem a kilátás az oceánra és a félszigetre :).

Utána még turista szemmel megnéztük a város és egyben New South Wales legrégebbi katedrálisát. Azt már megszoktuk, hogy a régi az itt mást jelent mint Euróbában, így nem is vártunk egy hű de régi épületet. Azért az épület rendbe van, egy 6.6-os földrengésen is átesett kb. 10 éve, aminek a nyomai nem látszanak mert az épületet megerősítették azóta. Akit érdekel annak majd elmondom hogyan, de most itt nem pazarlom rá a sorokat :).

Vasárnap. A nap fő látványoságga egy cápa park meglátogatása volt, de előtte Elődöt kiraktuk az oceán partra, mert ő nem mutatott nagy érdeklődést a ragadozók iránt. Majdnem mi se, mikor megláttuk az épületet amit kineveztek Cápaparknak... nagyjából egy nagy méretű pajtát kell elképzeni... a látvány le is törte a lelkesedésem, annyira, hogy majdnem vissza is fordultam, hogy „na ne vicceljünk”. Szerencsére nem így lett, hanem így: „ha már itt vagyunk nézzük meg, ha már itt vagyunk kérjünk olyan jegyet, hogy be lehet menni a cápák és ráják medencéjébe, ha már itt vagyunk etessük is meg őket”. Szóval beöltöztünk neoprén ruhába és már be is ültünk a „bébi” ráják medencéjébe kis nasival ellátni őket. Érdekes volt ott ülni és etetni a rájákat miközben ők meg ott uszkáltak körülötted és néha nem a bot végére felfüzött csalira haraptak rá, hanem az ember láb ujjára, még ugy is, hogy az spéci zokniban volt. Ezzel még nem ért véget a móka, mert a következő medencében egy 11 éves, kb. 3 méteres cápa volt, persze hálóval elválasztva tölünk. Pont egy ilyen:

A kép nem a medencében készült, ez a wikipediaról való :)

Azért, ha egy ilyen, hirtelen megjelenne mellettem az oceánban, akkor lehet meghűlne a vér az ereimben. Nem veszélyes az emberre, de ezt akkor nem hinném el :).

Következett egy nagyobb medence amiben 1-1,5 éves cápák és ráják voltak, őket lehetett megtapintani/simogatni. Persze az állatok se hülyék, tudták, hogy ha ember jön a vizbe, akkor ott kaja is lesz :). Az egyik rája ki is szúrt engem, mert mikor kaja volt nálam akkor mindig oda jött, majd később akkor is amikor nem. Állítolag hallják az amber szívverését és ennek az enyém szimpatikus volt.

A legnagyobb uszó dolog amivel találkoztunk az egy 350 kg-os rája volt, ami szintén tekintélyt parancsoló volt. Olyan mint egy szőnyeg a nappali közepén, csak a vízben van és mozog. A tapintása kissé nyálkás, mert a bőre külső rétege alkoholt tartalmaz...nem kell örülni, olyan mint a körömlakk lemosó :).

A cápakaland után kilátogattunk egy közeli parta, hogy kihasználjuk a jó idő adta lehetőséget. Így fedeztük fel Anna Bay-t, ott is a Birubi beach-et ami elég lenyűgőző egy hely. Az egyik oldalon ott az oceán a másikon, meg a homok dűnék. Érdekes látvány, mintha sivatagba lenne az ember... és ezt a helyiek kis is használják, mert szerveznek tevegelést, quad-os túrát ill. homok szörfölést. Mi pedig a hullámokat választottuk :).

Érdekes köpös állat.

Mivel lassan közelget a nap vége mi ismét kocsiba pattantunk, hogy elkezdjük bő kétórás utunkat Sydney felé.

Eljött ez a nap is amikor már egy hónapja vagyok itt. A múlt héten elég szar idő volt hét közben (igen, ez relatív). Meg is jegyezték, hogy hogy lehet ilyen szar idő Januárban. Nekem, mint a föld másik feléről jött embernek ez a mondat kicsit fura volt :). A hét elég mozgalmas volt, mármint a munka után. Szerdán rendeztek egy vacsit a projekten dolgozóknak (mármint csak azoknak akik a mi cégünktől vannak itt). A hely elég pazar volt, névszerint a Killibirri Club, ahol a belépésnél ideiglenes tagságot kaptunk arra a napra. A pazarságot a kilátás adta, ugyanis a Harbour Bridge-et lehetett látni az ablakból totálban. A kaja finom volt, a sör se volt nagyon drága, hangulata is van, de inkább a sznobizmus lengte körül a helyet. Az egyik kolléga Sydney-i születésű, Melbourne-ben él, de itt is van egy lakása. Az oké, hogy a Clubnak milyen kilátása van, de az, hogy az ő „kis garzonjának” milyen az durva. Nem tudom, hogy milliomos családból származik-e, vagy nyert a lottóan, de olyan kilátása van az öbölre a mutatott képek szerint, hogy egyes szállodák meg irigyelhetik. Na, ő javasolta azt a helyet ahova pénteken este látogattunk el, de ne szaladjunk előre, mert előtte ott volt még a csütörtök este.

Csütörtök este más szempontből volt érdekes, hiszen akkor volt a State of Trance 700 pre-party-ja a Luna Parkban (ez még jobban a híd lábánál van), ahova volt jegyünk :). Nagy élmény volt annak a rádió shownak az élő felvételén részt venni, amit hetente szoktunk hallgatni munka közben, természtesen fülessel a többiek nyugalmának megőrzése érdekében :).

Pár nap és egy kis kitérő után, felfedeztük a kolléga által említett helyet. Ez nem más mint a Shangri La hotel 36. emeletén található Blu Bar, ami ingyen látogatható. Gondolom mindenki kitalálta, hogy a kilátás miatt oly közkedvelt ill. a tehetős embereknek pont ideális hely a rongyrázásra. Mi csak egy szimpla sörre ugrottunk fel, meg hogy az orcánkat az ablakhoz nyomva gyönyörködjünk a város esti fényeiben. Miközben a sört kerestük a koktél áradat között az itallapon azért feltünt egy igen csak drága koktél, ami a hely specialítása (a bárról lett elnevezve) és pontosan 10 000 ausztrál dollárba került (nem elütés, tényleg ennyi állt a lapon). Nem hiszem, hogy ez az örökélet széruma, és fogalmam sincs mit kevernek bele, de több mint valószínű, hogy aki ezt megfizeti az a lent álló luxus autók egyikével jött...

Ilyen a kilátás este, bénán fotózva :)

Szombati nap már a hagyományosnak nevethető biciklizéssel telt (ez volt a második, így már hagyomány :D ). Az útvonal megtervezésével nem pazaroltuk az időt, csak a célt választottuk ki, azaz valahol a Bondi Beach környékét.

A mai nap is tartogatott érdekes látnivalókat, ezeket kép formájában meg is örökítettem (na jó, nem mindet).

Fasor

Tó a város közepén

Tó, lakó közösséggel :)

Temető, kilátással a Bondi Beach közelében

Ezt úgy találtuk, hogy „vágjunk át arra mert lehet rövidebb”, de kis utca végén ez a látvány fogadott minket.

Itt más értelmet nyer, a „laktanya” mellett lakni :).

Mivel nem volt kedvünk tömegközlekedéssel visszamenni ezért a Harbour Bridgen tekertünk át az öböl túloldalára. A híd 3km hosszú és olyan mintha, egy hosszú börtön udvaron menne az ember, mert bicikli út mindkét oldalán magas, az ember feje fölé ívelő korlát van, megnehezítve az ugró hajlamúak dolgát J. A híd túloldalán meg egy komplett „csináld magad” bicikli szerviz van J.

A vasárnapi nap, kipihenve a tekerés fáradalmait, egy kis lazítással járt, pontosabban kimentünk a Coogee Beachre, ahol már 11-kor kilehetett tenni a megtelt táblát. A következő pár órát nem részletezem, mert tudom, hogy otthon hideg és hó van :). Maradjunk annyiban, hogy haza fele menet betértünk, egy pizzázóba, ahol az ételre várva észrevettük, hogy a személyzet kétharmada magyar. Meg is lepődtek, mikor a plusz sört magyarul kértük, hirtelen nem is esett le nekik, milyen nyelven beszéltünk :).

Az előző két hétvégéhez képest a soron következőt nem volt oly tartalmas, de azért sikerült jól elütni a rendelkezésre álló időt. Van, aki megverne, ha nem így tennék: D.

Szóval a szombati nap most kivételesen nem korán keléssel és utazással kezdődött, hanem egy sokáig alvós, nem sietünk sehova délelőttel. Meg azért a szállást is rendbe kellett szedni valahogy, mégse kollégium ez :).

Délutáni programnak egy kis tekerés volt betervezve, amolyan városnéző jellegű, de nem az úti könyvek által javasolt nevezetességek felé, hanem Sydney másik arcának a megismerése volt a cél. Azért azt leírom, hogy Sydney egy nagyváros (kb.5 millió ember él itt, az ausztrál lakosság mindegy bő egy hatoda) de a központi része viszonylag kis területen terül el, ott ahol a magas irodaépületek vannak.

Böcivel vágtunk neki az előre meg nem határozott útvonalnak, amolyan „menjünk arra” módszert használva. Első ami mindjárt fura volt, az, hogy a fékek fordítva vannak egy ausztrál biciklin mint nálunk, azaz a megszokott első fék kar, az itt a hátsó féket működteti… ezt azért sikerült hamar megszokni. Az alábbi térkép jól mutatja, hogy mi volt a kiindulás és a tervezett cél. jól mutatja, hogy mi volt a kiindulás és a tervezett cél.

Neki is indultunk tervezett célunk felé, majd 20 perc tekerés után döbbentünk rá, hogy még a félszigetről se sikerült kijutni :). Ennek egyik oka, hogy a várost itt nem vonalzóval rajzolták, a másik pedig, hogy itt nincs vízszintes … csak fel és le. Vannak olyan meredek utcák, hogy nem parkolnak autók… és utcák között olyan mély susnyával benőtt völgynek nevezett szakadékok, hogy a 80m légvonalbeli távolságot közel 200 lépcső le és meg mászása után tettük meg (számoltam). Ezek után arra jutottunk, hogy ha kell nem vágunk át ilyen „parkokon”.

Miközben tudatosan és össze-vissza tekeregtünk a város e részén jutottunk el ehhez a parkhoz, ami a maganemében egy gyöngyszem. Ez egy félsziget kis csücske is egyben, ahonnan az egyik irányba egy ilyen kilátás fogadott:

Majd nem egészen 20m-t sétálva a másik oldalhoz egy nagy tankert töltöttek meg folyékony arannyal.

Szóval kis hely, sok látni való. A látni valók sorát még a helyiek tetézték azzal, hogy szombat délután kijöttek a parkba, kiraktak egy aggregátort az egyik szikla mellé és elkezdtek sütögetni… csak úgy finoman, egy kis vacsi az estére :)

A célunk egy egyetem, vagy valami high school elérése volt, amit sikeresen abszolváltunk is. Az iskola parkjába is begurultunk (nyitva volt a kapu :) ). Mivel az öböl elég szabdalt, ezért nem várt minket váratlanul , hogy a sulinak van kikötője… de onnan a látvány a „szomszédokra” már Böci sokat látott szemét is csodálattal töltötte el… voltak ott kisebb házikók, amik igen csak rendbe vannak.Ha azt mondanák, hogy tessék, egyet választhatsz, nem biztos, hogy az ember lánya/fia hirtelen rá tudna az bökni, hogy melyiket szeretné :). 

Vissza fele, újra elütöttük az időt az emelkedők megmászásával. Sajnos nem tudom csatolni a térképet amely jól tükrözi, hogy itt nincs vízszintes szakasz...

Vasárnap egy kis „bush walk” volt betervezve a várostól északra. Mivel itt rengeteg a kisebb-nagyobb erdő/tájvédelmi terület ezért számos túra útvonal is van. Az egyiknek estünk neki, végleg sportossá téve a hétvégét. Megmondom kereken, nekem az első része annyira nem tetszet mert gyakorlatilag erdei utakon sétáltunk, nem volt semmi kalandos ösvény. Szerencsére a ~12km-es túra második fele már jobb volt ilyen szempontból. Az első részen mind a négyen egyet értettünk abban, hogy itt rengeteg hangya van, de tényleg és nagyobbak is az otthoniaknál, sőőőőt, ha melléjük lépsz, ugrasz, akkor nem fossa össze magát a félelemtől, hanem elkezd védekezni és mutogatja a csápjait. Agresszív kis dögök :).

Sok vízszintest a mai nap itinerje se tartogatott számunkra, de ezt mi nem tudtuk, így vagy másztunk a völgyekből, vagy ereszkedtünk a völgyekbe. Az egyik ilyen ereszkedés egy kis tóban pancsolással is kecsegtetett, de ez meghiúsult, mivel azon a szakaszon nem volt sok víz. Ha víz már nem is, de más felkeltette a figyelmünket. Még pedig ezek a kis rákok, amelyek egy kisebb seregben közlekedtek. Persze közeledtünkre mindjárt menekülőre fogták, majd ahol tudták beásták magukat a puha, iszapos talajba. Hobbi biológusok kedvéért álljon itt pár fotó eme kis teremtményekről :).

A rákok ki érdemelték „a mai nap látott legnagyobb különleges állat” címet is, igaz csak ideig, óráig. Történt ugyanis, hogy békés túránk során egy varánusz a frászt hozta ránk, mikor megilyedve, a túrista út melletti bozótból hirtelen felmászott egy fára. A nagy ilyedség utána pedig tökéletes fotó alanyként szolgált a kissé remegő kezű fotosoknak J.

A tura után sikeresen megérkeztünk az állomásra, ahol a menetrend szerint 50 perc várakozás várt ránk. Az időt kihasználva a csapat férfi tagjai felkerekedtek, hogy vadászanak pár üveg sört a szomjuságuk oltására. Úgy 500m megtétele után meg is találtuk a település egyetlen üzletét, ami olyan mindenes bolt volt. Pontosabban majdnem mindenes mert sört azt nem tartottak, sőt minden nemű alkohol tartalmú italtól tartózkodtak. Itt más a helyzet mint otthon, ahol azért könnyebb sörhöz jutni. Erre most mit mondjak: Magyarország én így szeretlek :D.

Íme még pár kép a hosszú hétvégéről, időrendi sorrendben.

Egy kis kenuzás pazar környezetben

A pazar környezet

Híd a valamilyen folyón :)

Figyelem felhívó tábla a híd alatt :D

Varánusz pihenget a fán.

Élő képes lap :)

Delfin a hajó árnyékában.

Csoportkép 

Nyári gyerekek a Balaton parton

"Csinálj már egy képet rólam" :)

A part

Walk away

Lassan, lassan, de a munka is beindult, sőt a túlóra is lassan mindennapos tény. Így nézelődni leginkább hétvégén van lehetőség, amit igyekszek minél jobban kihasználni. Ezt az is segíti, hogy 26.-a Hétfő itt szünnap mert ez a nap az itteniek aug. 20.-ája. :).

 Ezt a jeles napot a projekt iroda is fontosnak tartja ezért össze is röffentették a csordát egy közös ebéd erejéig. Ez annyival különbözött az otthoni ritkaságba menő közös ebédtől, hogy volt bőven pizza ( hát igen, olcsó és senki nem reklamál, hogy nem szereti) plusz sör. Bor is, de az nem igen kötötte le az éhes, ingyen kajára ácsingózó tömeget. Sikerült jóllakatni magamat és két kis 0,375-ös söröcske is lecsúszott, így a péntek délután egy fajta túlélő showba ment át részemről. Végül is nehezen, de sikerrel megvívtam a csatát az álom ádáz seregei ellen. 

Íme egy kép, az annyira már nem éhes és a "de jó péntek délben sört inni" fejet vágó  magyar kontingensről (Amúgy Előd egy Barney Stinson abból a szempontból, hogy minden képen ugyanolyan fejet vág).

Mivel nem a tűzijáték nézés a fő cél ezért inkább Sydney-n kívüli tájak felfedezésére szenteltük ezt a hosszú hétvégét. (Habár az itteniek nagyon istenítik az Australia Day-t, amit igazából csak az elmúlt tíz évben kaptak fel ennyire.) Szóval a hétvége célja a Jervish Bay és környéke ami Sydney-től kb. 200km-re délre található. A múlthétből kiindulva most is csak minimális kutatást végeztem, hogy hova is megyünk. A szervezést Ibiszék végezték, ezúton is köszönet nekik.

Dokumentum filmesen fogalmazva: Utunk során először egy nagy buddhista templomot látogattunk meg, de csak azért mert ez Ausztrália legnagyobb ilyen irányú építménye, és mert pont útba esett. Elég nagy építmény és gyakorlatilag minden Buddháról szól, több ezer Buddha szobor van és vannak helységek melyeket nem tapétáznak, hanem kis Buddha szobrokkal raknak ki. Érdekes, hely, gyakorlatilag kiszakad az ember Ausztráliából.

Utána a nap fő programja jött, egy kis kenuzás a Kangoroo Valley-ben található Lake Yarrunga-án. Na, én életemben egyszer már kenuztam a Szigetközben, igaz akkor egy 3-személyes kenuban a 2-es motor szerepét töltöttem be. Ezzel már előnyben is voltam a többiekhez képest, így elvállaltam az egyik kenu kormányzását, azaz én ültem hátul. Mondjuk úgy, hogy az összhang és kormányzási képességek hiánya miatt, először nem igazán tudtunk egyenesen, célirányban haladni. Mentségemre szóljon, hogy itt, csak annyit mondtak el a kenut biztosító emberek, hogy a lapátot hogyan kell fogni, a többit old meg.

A folyó szerű tó, jellegénél fogva sokkal nyugodtabb volt, mint a Duna a Szigetközben, szerencsémre. A táj az teljesen más volt, a parton pedig, otthon terráriumban látott állatok sütkéreztek. Az indulási és érkezési rész ugyan az a kemping volt, ahol érkezésünkkor egy varánusz is tiszteletét tette. Ez a helyieknek is nagy szám lehet, mert fényképestül már rohantak is szegény állat felé, az meg a hirtelen jött népszerűség hatására fel a fára.

A kenus hely közvetlen közelében található a nagy sziget legrégibb függőhídja, ami eléggé belen mikor egy jól megpakolt kamion megy át rajta :)

 Másnap, azaz Vasárnap már tényleg legurultunk Jervish Bay-ra, pontosabban „vitorlát bontva” kimentünk a nyílt oceánra egy kis delfin lesre.

Innen indultunk:

Ez kicsit arrébb készült:

A helyiek szerint a delfinek szeretik ezt az öblöt, mert viszonylag sekély a víz, így védve vannak az alulról támadó ragadozóktól és kaja is van bőven. A spontaneitás elvét követve kiválasztottunk egy „delfin lesre” szakosodott hajót. Miután kifutottunk a kapitány, hogy később nehogy megverjék a mérges utasok, finoman jelezte, hogy néha ám az is előfordul, hogy egy delfint se látunk… Ne, de nem így történt, sőt szerencsénk is volt mert pont arra a hajóra sikerült felszállni ami delfint is látott, nem is egyet. (Ez az információ a kapitány lehallgatva került a birtokunkba, ahogy a többi hajóval kommunikál. Nem alkalmaztunk semmi trükköt, egyszerűen csak hangosan beszélt :) ). Én meg egyszerűen pont jó helyen álltam a hajó orránál, mert pont alattam bukkant föl kétszer delfin, ahogy úszik a hajó előtt :). Erről nincs képi bizonyíték, úgy hogy aki elhiszi az elhiszi aki nem az meg nem.

 Miután bakancslistán a „delfint látni”sor kihúzásra került irány a part, méghozzá az amelyik úgy hirdeti magát mint a legfehérebb homokú part a kontinensen. A frász tudja, hogy igaz-e, mindenesetre elég fehér volt:

 A szállásra menet, szerencsés útirányt választva sikerült lencsvégre kapni egy pár kengurut is. Persze nem az út mellett, vagy valami erdei ösvény közelében, hanem egy kis település egyik félig felhagyott telkén...

...meg egy kicsit arrébb egy ház udvarában :)

Van abban valami, hogy ez a sziget egy rohadt nagy állatkert, hol emberek is élnek.

 Hétfőre kicsit csapadékossá fordult az idő, habár reggel még nem esett így meg is látogattuk a 7 mile beach-et ami a nevéhez hűen 7 mérföld hosszú. Lehet nem volt strandoláshoz jó idő, de az oceán part így, egy másik arcát mutatva is szép. Nem volt tömeg, így egyfajta nyugodtság áradt a víz felől, jó volt hallgatni a hullámok moraját. Ezt sokáig lehetett volna élvezni, ha kicsit melegebb lett volna és az ember egyedül van, de e körülmények hiánya miatt inkább aktivizáltuk magunkat és ilyen képek készültek :)

A nap másik fő program ja a Kiama-i blowhole meglátogatása volt. Nem kell semmi rosszra gondolni, ez egy természetes képződmény, ahol az óceán vize dagálykor (és szél esetén) a következőt játssza. A hullámzás hatására a szikla fal alá kerülő víz más utat nem találván, bálnát utánozva felfelé a sziklában található lyukon át távozik. A képek remélem jól visszaadják, hogy mit is szerettem volna szavakkal megfogalmazni :).

Itt rengeteg érdekes közúti tábla van (legalább is számomra J). Itt mindenre felhívják, elsősorban az autósok figyelmét. Pl.: az úton nem mindjárt egy 50-es tábla van, hanem előtte egy másik tábla ami felhívja a tisztelt sofőr figyelmét, hogy „lassíts pajtás,  mert lesz egy 50-es tábla”. Vagy a kanyarok előtt, az ajánlott kanyarbevételi sebesség. De a kedvencem a következő:

Múlt héten a kollégák kivittek egy krikett meccsre. Az ok az volt, hogy Sydney játszott Adelaide ellen, illetve, hogy ez egy tök jó alkalom, hogy nekem mint krikett szűznek megmutassák/elmagyarázzák, hogy mi is ez. Szóval egy 3 órás gyorstalpaló után most már tudom, hogy 3 fajta krikett van, mi egy rövidített meccsre mentünk ki( a teljesség kedvéért a rendes az 5 napos, ahol naponta 6 órát játszanak). Rengeteg szabálya van a játéknak, de ebbe ne is menjünk bele, mert mindenki csak elunná magát. Nekem az jött lett, hogy érdekes játék, csak rohadt hosszú, és elég unalmas.

Csütörtökön elmentünk a többiekkel kajálni. Ez mondjuk nem újdonság, általában mindig csoportosan megyünk, mikor hányan. Mondták, hogy tudnak valami jó kínait a környéken, menjünk, próbáljuk ki. Mivel nem vagyok semmi jónak az elrontója, így válaszom rögtön egy igen volt. Az, hogy itt kicsit kell sétálni egy-egy jó helyhez nem volt újdonság, az viszont már annál inkább, hogy egy kínai étterembe tértünk be, nem pedig egy otthoni fajta, "kícsít csípősz, ötszá, elviszed" helyre :). Az egész onnan indult ki, hogy az egyik kolléga el akart menni egy jó kínaiba, de itt egyet se ismert. Tony barátunk, aki történetesen a főnököm, ekte ausztrál, rögtön jelezte, hogy ő tud egy frankó helyet. No de visszakanyarodva az étterembe. A kiszolgálás itt úgy megy, hogy kiskocsikon tolják körbe a kaját és ha neked tetszetős van akkor csak megállítod a "kocsist" és kérsz egyet a tologatótól, aki kapásból már többet helyezne az asztalra :). Majd nyom egy pecsétet az asztalon található majdani számlára, hogy ő ide lerakott ebből, ennyit és gurul tovább. Az étkek, melyek 20%-ról sejtem, hogy mi volt nagyon finomak voltak, le a kalappal, teljesen más íz világ.

Szombaton a Blue Mountans helyet sikerült meglátogatni, ami itt Sydney közelében az egyik fő látványosság. Itt egy kicsit máshogy működik a dolog, mert nem magas hegyekre kell számítani, hanem mély „szakadékokra”, igazából olyan kanyon jellegű a dolog, csak tele van növénnyel. Úgy vágtam neki az egész kirándulásnak, hogy egy deka útikönyvet vagy netes cikket se olvastam el róla. Gondoltam, majd ott meglátom, hogy milyen ez a hely… Hát, elég durva. Ezt természetesen nem tudom szavakkal leírni, ezért álljon itt pár kép, ami megpróbálja visszaadni a látványt :).

Igen, azon a vasúton jöttünk le, ami helyenként közel függőleges volt! 

Ezek a képek, mondjuk úgy, hogy a központi részen készültek, ahol sok (3 db) felvonó, meg más köteles szerkezet van. Utána jött a nap fő attrakciója egy 3-4 órás túra, amihez át kellett gurulni egy 12km-re levő másik turista ponthoz. Na, de hogy, hű legyek a cselekmény időrendiségéhez, miután elindultunk, hogy kikecmeregjünk a „faluból” észrevettünk, egy gyönyörű, régi oldtimer autót, majd még egyet, és még egyet, majd jött az „álljunk meg már lefotózni őket” sóhaj mindenkiből. Megálltunk és akkor vettük észre, hogy egy oldtimer utcai kiállításba futottunk bele. Na, azon nyomban bevetettük magunkat a tömegbe, mint kisgyerek a játék boltba J. Rengeteg, sok szép, óriási, lenyűgöző és olyan autó volt, amit eddig csak képen, vagy dokumentum filmben, vagy a Keresztapában láttam, de nem élőben. Hihetetlen volt, most már leesett, hogy milyen lehetett a virágzó detroiti autóipar.

Céges autó, én vezetek :D

Na, de visszakanyarodva a természethez. A túra szép helyeken vitt keresztül, a fő látványosság, szerinem, egy gyönyörű, óriási vízesés, ami külön élménnyel is szólgált, mert a helyenként nagyobb szél miatt, a vízesésnek csapódó levegő a lehulló víz egy részét vissza fújta, így az nem le, hanem felfelé vette az irányt, és mint hűsítő zuhany esett az arra járókra. Na, de szavakból csak nem lehet képet festeni, ezért a vizuális ábrázolás érdekében, íme pár kép :).

Amint a képek is mutatják lehetett lépcsőzni rendesen amit én egy percig se bántam.

Mivel bérelt autóval mentünk ezért még jobban furdalt a kíváncsiság, hogy milyen lehet már a „rossz” oldalon vezetni. (Igen, itt is angol stílusban tolják a közlekedést  J ). Itt a kocsik 98% automata váltós, ilyet se vezettem az előtt. Érdekes élmény, persze kapásból sikerült az ablaktörlővel indexelni :D. Annyira nem vészes, mint gondolja az ember, persze jobban kell figyelni.

Rengeteg lehetőség van strandolásra erre felé, szóval egyik nap egy másik strandra látogattunk el, kicsit távolabb a központtól. Itt olyan élményben volt részem ami a balatoni nyaralásokkor szóba se jöhet. Történt, hogy bent küzdöttünk a hullámokkal mikor bemondták a hangosba, hogy menjünk már kifelé a vízből, mert nem messze láttak egy cápát :) … így jó nevelt gyerekként szépen kikecmeregtünk a vízből. Ez a hír a szörfösöket nem igazán hatotta meg.